Klaus Mikaelson

Személyiség: Mindig is nehezemre esett meghatározni, milyen személyiséggel is rendelkezem. De idővel az ember rájön, hogy fölösleges titkolnia önmaga elől, ki is ő valójában. Csak meg kell békélned magaddal, és máris elő tudsz állni egy terjedelmes meghatározással. Akkor csapjunk a lecsóba! Egykor talán szerető testvér voltam, tisztelettudó gyermek, önálló férfivé érett ifjú, aki bármit megtett volna a családjáért, szeretteiért. Nézz csak rám, és mond, hogy még mindig ugyanaz a srác vagyok. Nem így véled? Szuper, legalább őszinte vagy. Az évtizedek, évszázadok alatt sokat tanultam, sokat csalódtam, s még annál is többet változtam. Hamarosan már cseppet sem voltam jó gyerek, pláne nem tisztelettudó, szeretetre is alig voltam képes. Ez a mai napig nem változott. Egyetlen egyszer estem abba a hibába, hogy valaki úgy istenigazából megszerettem. A szerelem nem éri meg, ember, az egyszer biztos! Erről a förtelmes érzésről rögtön térjünk is vissza rám. Talán inkább a példákkal tudom igazán bemutatni, milyen is vagyok én. Tegyük fel, hogy egy fickó egy zseniális tervvel túl jár az eszemen. Mit teszek én? A zseniális kis tervét saját maga ellen fordítom, és... "Aki másnak vermet ás, maga esik bele" szól a mondás, ezt pedig örömmel alkalmazom én is, nem vagyok idióta. Mi ebből a tanulság? Sose kezdj ki velem, mert mindenképp te húzod a rövidebbet. Édes a bosszú, de a véred még édesebb.
A példákról térjünk vissza újból a meghatározásokra. A lelkem sötét, mint az éjszaka, de a fejemben olyan erős fény uralkodik, hogy jaj neked, ha keresztezni akarod az utamat, az én eszemen nem jársz túl. Jobban mondva, felkészülhetsz a halálra, haver.
Azt tudni kell rólam, hogy kedvenc időtöltésem egyikéhez tartozik bosszút forralni, míg a többi űrt a gyilkolászás, és mások terrorban tartása tölti ki.
Mivel ilyen sok időt szentelsz rám, beavatlak egy két titkos információba is. Ha lenne egy mikroszkóp, ami az emberek lelkét vizsgálná, az enyémben biztos találnál sérelmeket, és oly sok szenvedést. Az élet nem könnyű, az itt élő lények még kegyetlenebbek, mint a sors maga, én pedig sebzett vagyok, mint egy törött szárnyú fióka. Rettegek tőle, hogy túl sok mindenki vesz körül, de attól is, hogy egyedül maradok. Mit gondolsz, miért bújok rettenetes, gusztustalan maszk mögé? Ez vagyok én. Egy sebzett szörnyeteg.

Kinézet: Hajam barnának tűnhet, ha nem világít rá a fény, én mégis inkább szőkés-barnának, vagy talán aranybarnának titulálnám. Mindenesetre rendezett - vagy olykor rendezetlen - tincseim kiemelik szemeim színét, ami szintén csalóka. Ha ragyogó íriszeimbe pillantasz, elsőre talán azt mondanád, fekete, ám valójában inkább kékeszöld a sötétebb árnyalatból. Arcom igen férfias vonásokkal rendelkezik, erre még rátesz egy lapáttal a borosta, ami képemen virít. Az imént említett férfias arcot csak mosolyom "szégyeníti" meg, tehát egy csöpp kisfiús báj is felkerülhet a listára. Arcomról térjünk át testalkatomra, ami ennél már nem is lehetne megfelelőbb, halovány bőröm alatt nem kevés izom duzzad, s az sem csak úgy magától került oda. Testvéreimmel még emberként sokat edzettünk, és most ne egy forgalmas utcát képzelj el, ahol a három (vagy egykor négy) fivér végigvonul méltóságteljesen, hogy végül bevonuljanak egy konditerembe, és a különböző kütyük segítségével gyúrják erősre magukat. Gyerünk, gondolkodj! Nem mai gyerek vagyok én, hékás! Szóval ezt a fantáziadús jelenetet nyugodtan elvetheted. Inkább képzelj el egy kis falucskát, s egy mellette elterülő erdőt, ahol bizony fát kellett vágnunk, cipekedni, és ha ez nem volna elég, még vadászni is magunknak kellett, valamint vizet hordani, s tárám! Már kész is egy csodákra képes izomerősítő gyakorlat, modern-technológia nélkül.

Rebekah:: Egyetlen húgocskám. A kapcsolatom talán mindig vele volt a legjobb, ő ragaszkodott hozzám úgy istenigazából, már a kezdetektől közelebb állt hozzám, mint a többiek. A kapcsolatunk azóta megromlott, de én még bízom benne, hogy egyszer minden jóra fordulhat, s végül mellettem köt ki, ahogy az jó testvérhez illik.
Elijah:: A második a sorban, aki közel állt hozzám, és segített, ha kellett. Hűséges típus, sokszor szegődött mellém, s tartott velem utazásaim során. Már vele sem olyan felhőtlen a viszonyom, mint egykoron, de nem vetem meg ezért.
Kol:: Véleményem szerint az öcskös még mindig ugyanaz a gyerm

A születésem és felcseperedésem úgy gondolom, nyugodtan átugorhatjuk, a lényeg, hogy nem mai gyerek vagyok. Egy ki falucskában éltünk valahol az isten háta mögött, teljesen önellátó család voltunk, és összetartottunk, ahogy azt illik. Kamaszként nem vittek rá a hormonok olyasmire, amit amúgy nem tettem volna meg, nem voltam pimasz, tiszteltem a szüleimet, s mivel akkor még más idők jártak, nem futkostam a szoknyák után, a szerelem gondolatát sem ismertem akkoriban még. Önző sem voltam, hiszen nem egyedüli gyerekként nőttem fel. Három fivérem, és egy szem húgom mindig körülöttem legyeskedtek, de egyáltalán nem bántam, sülve-főve együtt voltunk, hol a ház körül végeztük a munkánkat, hol az erdőben foglaltuk le magunkat. Bunkert építettünk faágakból, Bekah be is rendezte nekünk, így miután elvégeztük a kötelező, minden napra kiszabott feladatainkat, ott töltöttük az időt. Mint már említettem, más idők jártak akkoriban, de olyannyira, hogy szabályos döbbenet és félelem uralkodott el rajtunk, mikor kiderült az igazság. Emlékszem, napokig elő sem jöttünk a fa tákolmányunkból, mikor kiderült, édesanyánk egy boszorkány. Spekuláltunk, találgattuk, vajon mit jelent ez, ám végül megadtuk magunkat, az élelmünk elfogyott, így kénytelen-kelletlen visszavonulót fújtunk, és visszamentünk a házba. Arra jutottunk, hogy mégis csak az édesanyánk, legyen mágikus ereje, hat pár lába, vagy három szeme, akkor is ő nevelt fel minket, és szeretetben sosem volt hiányunk. Rá egy hónapra azt is megtudtuk, hogy vérfarkasok is léteznek, bár erről még szüleink sem tudtak, egészen idáig. Esther egy héten keresztül minden nap órákat töltött el a konyhaasztalnál, valamiféle varázsigés könyv fölött görnyedve, Mi, gyerekek pedig nem bírtuk ki, hogy ne menjünk ki a házból telihold idején, minden tiltás ellenére. Akkor vesztettem el öcsémet Henry-t, magamat okoltam, és teljesen jogosan ítélkeztem önmagam felett. Én beszéltem rá, hogy menjünk ki a házból, hogy jó móka lesz, és végre láthatunk egy valódi vérfarkast, borzasztó ötlet volt. Hetekkel később, mikor már lecsendesedtünk mindannyian, a gyász is csillapodott szép lassacskán, Esther elénk állt, és közölte, hogy megtalálta a módot, hogyan lehetünk biztonságban, és hogy többet nem fog megtörténni senkivel, ami öcsénkkel történt. Arra azonban egyikünk sem számított, mi fog történni.

...



Vámpírrá válásom után teljesen kifordultam önmagamból, egy idő után rájöttem, ki tudom kapcsolni az érzelmeim, és előszeretettel használtam is a trükkös kis kapcsolómat. Nem akartam érezni a bűntudatot, ami elárasztott volna minden egyes gyilkosságnál, nem akartam szenvedni amiatt, ami belőlem vált, gyűlöletet sem akartam érezni a szüleim, vagy a farkasok iránt, amiért elvették tőlem a testvérem. Azt hiszem, ez érthető, még egy magamfajta, erős izomzatú férfi is képes lett volna lelkileg összetörni, azt pedig nem engedhettem meg magamnak.

...



Évtizedekkel később még engem is megdöbbentett, kivé, vagy inkább mivé váltam. Ha vissza akartam volna tekinteni a múltba, olyan lett volna, mintha egy filmet néznék, külső szemlélőként. Emberek százát, sőt, ezrét gyilkoltam meg a kínzó szomjúságnak köszönhetően, de az igazi "áttörésem" az volt, mikor már nem csupán szükségleteim csillapítására öltem halandókat, színtiszta szórakozásként, hobbiként tekintettem az életek kioltását. Az emberek nem voltak többet számomra, mint bábok, amiket úgy mozgatok, ahogy kedvem tartja. Ahelyett, hogy kínlódtam volna, vagy véget vetettem volna "nyomorult kis életemnek", élveztem minden egyes másodpercét, kihasználtam extra képességeimet, mint a gyorsaságom, az erő, ami bennem duzzadt, és az a képesség, hogy akár kéz nélkül is végezhettem bárkivel. Szörnyeteg lettem.

...



Testvéreimmel időnként összefutottam, Rebekah és Elijah többször is mellém szegődött, nem voltam mindig egyedül, magányos meg még akkor sem, ha nem volt útitársam. Egyszer-egyszer szárnyam alá vettem elveszett embereket, vagy csak úgy spontán egy halandót, akit átváltoztattam, és engem szolgált. Kegyes voltam, megadtam a választást: Vagy meghal, vagy a szolgám lesz. Most mert azt mondani, hogy nem voltam rendes... Hiszen megadtam nekik azt, ami már nekem is megvolt, és ez nagy adomány, minden szempontból. Nem egyszer okozott némi gondot az effajta spontaneitásom. A legnagyobb hibám mégis teljesen megváltoztatott, bár a világ felé ezt nem mutattam, csak még komorabb lettem.

...



Akkoriban San Monroe-ban éltem testvéreimmel, újabb "tanoncot" akartam magam mellé venni, hogy bevezessem az élet igazságaiba, és döntés elé állítsam. Rá is leltem valakire, bár nem egészen olyan értelemben, mint azt én képzeltem. Átugorhattam a vámpírrá változtatásos részt, csak annyi volt a dolgom, hogy magamhoz édesgessem. Ám az érdekesség az egészben az volt, hogy eleinte ellenségként tekintettünk egymásra. Tervem mégis másként sült el, a nő elnyerte a szívem - vagy nevezzük inkább lopásnak?! - és inkább én kerültem mellé, mint fordítva. Sosem gondoltam volna, hogy az a kapcsoló valaha is elromolhat, de ez mégis megtörtént. Újra éreztem, éltem, az érzések oylan erővel söpörtek végig rajtam, hogy magam is ledöbbentem, nem vagyok többé jégből, a gyönyörű teremtés felolvasztotta szívemet, és megnyert magának.

...



Évekig együtt voltunk, élveztük az életet, azt, hogy mik vagyunk, vérfürdőket rendeztünk, megosztottuk egymással az ágyat. Szívem lángolt az iránta érzett szerelmemtől, de ezt csak ő tudta, a külvilág számára még mindig egy rideg, hidegvérű gyilkos voltam. Arra azonban nem számítottam, hogy Finn-nek elmegy a maradék józan esze is, és olyat tesz, amit nagyon, de nagyon nem kellett volna.

...



Egyedül vadásztam, hogy kiszellőztessem a fejem, kedvesem a helyi bárban ücsörgött, valószínűleg egy üveg vodka társaságában. Valaki vacsorára vadásztam, ölni akarásom erősebb volt, mint máskor. Mire hazaértem, már sehol sem találtam Nessát, egyszerűen nyoma veszett. Hetekig kerestem, mire megleltem egy ház pincéjében, egy karóval a szívében. Halott volt. Teljesen összetörtem, persze kifelé csak dühödt mutattam, senki sem sejthette volna, valójában darabokra hullott a szívem, már csak valami kirakóművész illeszthette volna össze a darabkáit. A legtöbb bútor odabent darabokra törött ütéseim, rúgásaim, tombolásom következtében, nem tudtam uralkodni magamon. A házból végül nem maradt más, mint a lángok otthona, mikor kiléptem az ajtón, a lángok csaknem felemésztették már az egész fölső szintet.

...



Papot, lelkészt nem fogadhattam fel, nem tudtam volna mivel magyarázni kedvesem elszíneződött, repedezett bőrét, és szívébe ejtett halálos sebet. Sosem voltam vallásos, mégis szükségét éreztem, hogy elföldeljem halott szerelmem, azt akartam, hogy a túlvilágon nyugta legyen, és ne kelljen többet szenvednie. A temetés annyiból állt, hogy ástam egy gödröt a temető egyik zugában, faragtam egy fejfát, és elhullajtva pár rakoncátlan könnycseppet, távoztam a városból, és vissza se néztem. Drága jó testvéremre három nap múlva leltem rá, és azon nyomban végeztem vele.

...



Ha el tudsz képzelni egy gyilkos szörnyetegnél veszélyesebb, gonoszabb lényt... De minek elképzelni, mikor itt vagyok én? Rám nézel, és talán egy ártalmatlan, jóképű fiatalembert látsz. Nos, elárulhatom, ha a lelkembe néznél... az nehezen menne, csak egy sötét veremmel néznél farkasszemet. Nessa halála nem az első, s nem is utolsó tüske volt, "halott" szívem inkább hasonlít egy rózsabokorra, mint egy szervre. És a rengeteg halandó, és természetfeletti lény vére, ami a kezemhez tapad... Egy jó tanács: Jobb, ha a közelembe sem kerülsz, a végén már csak arra eszmélsz, hogy a fény felé száguld a lelked.